Tömörkény István Művelődési Ház

Fogadjanak szeretettel egy kedves kis mesét Márton nap alkalmából!

Kiss-Balogh Kitti:

Anna és a Márton-napi lámpás felvonulás (mese)

Az óvoda udvarát már vastagon borították a sárgásbarna falevelek. A reggeli szél csípte Anna arcát, amikor anyukája kezét fogva lépett be az épületbe. Bent az öltözőben jó meleg volt, a csoportszobában pedig már sorakoztak a színes őszi díszek: tobozok, gesztenyék, makkok és papírból barkácsolt libák.

– Tudjátok, gyerekek – kezdte mosolyogva Zsófi néni a reggeli beszélgetőkört –, hamarosan itt van Szent Márton napja.

– Ő volt az, aki szerette a libákat? – kérdezte Bence. 

– Ő volt az, aki segített a szegény embereken – mondta az óvónéni, miközben egy képet mutatott.

– Egyszer egy hideg éjszakán egy fázó koldust látott az úton. Nem volt nála semmi, amit nekiadhatott volna, csak a köpenye. Ezért kettévágta azt, és ráterítette a koldusra, hogy ne fázzon annyira.

A gyerekek elcsendesedve hallgatták.

– Aztán mi történt? – kérdezte Anna.

– A legenda szerint azon az éjjelen Jézus megjelent neki álmában, és megdicsérte amiért jót tett a koldussal. Ettől kezdve Márton mindenkin segített, aki rászorult.

– És miért van mindig liba Márton napján? – kíváncsiskodott Dani.

– Mert amikor püspökké akarták kinevezni, elbújt egy libaólban, de a libák hangosan gágogni kezdtek, és elárulták, hol van – nevetett az óvó néni. – Márton megengedte, hogy a libákat, megsüssék, és feltálalják az ünnepségen, ezért eszünk mi is valami libás ételt ilyenkor.A gyerekek hangosan kacarásztak.

– Én is elbújnék a libák közé! – mondta Bence. – De csak ha nem csípnek meg!

Zsófi néni az asztalra tette a nagy tál színes papírt és üvegeket.

– Most pedig mi is készülődünk Márton napjára, ami november 11-én lesz. A héten mindenki készíthet egy lámpást, mert ezen a napon majd fényt viszünk a sötétségbe – mondta.

A gyerekek izgatottan vágták a selyempapírt. Anna libát ragasztott a lámpására, narancssárga és sárga foltok közé.

Közben Zsófi néni arról mesélt, milyen volt régen ez a nap.

– A falvakban ilyenkor libát sütöttek, új bort kóstoltak, és együtt vacsoráztak. Azt mondták:

„Aki Márton napján libát nem eszik, egész évben éhezik.”

– Az mit jelent? – kérdezte Anna.

– Úgy gondolták, ha Márton napján jóllaknak, akkor bő termés és gazdag év vár rájuk.

A gyerekek sorra mondták, mit ennének legszívesebben.

– Én libazsíros kenyeret! – mondta Lilla.

– Én libacombot párolt káposztával! – vágta rá Bence.

– Én meg libatepertőt! – nevetett Dani, és mindenki kuncogni kezdett.

Az óvónéni bólintott.

– A dajka néni készít majd nektek egy kis libazsíros kenyeret lilahagymával, tízóraira, hogy ne maradjatok éhesek.

Kint közben sötét felhők gyülekeztek. Az ablakon apró esőcseppek kopogtak.

– Tudjátok, mit jelent ez? – kérdezte Zsófi néni. – Ha Márton napján esik az eső, enyhe tél várható. Úgy is mondták, hogy „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.”

– Akkor jó! – kiáltotta Anna. – Nem szeretem, ha fázik az orrom!

Amikor elérkezett Márton napjának estéje, a gyerekek kezükben tartották a lámpásaikat.

Az udvaron már ott gyülekeztek a szülők, és minden kis mécses fénye táncolt a sötétben.

A gyerekek sorba rendeződtek, és elindultak az utcán. A kis lámpások meleg fénye ragyogott a házak között, a távolból pedig halk gágogás hallatszott – mintha csak a libák is velük tartanának.

A menet végén Zsófi néni megállt, és halkan így szólt:

– A lámpásokat, vagyis a fényt azért visszük magunkkal, hogy jóság legyen minden házban, és senki ne maradjon a sötétben.

A gyerekek egy pillanatra mindannyian felemelték a lámpásukat. A mécsesek fénye összeolvadt, mintha egyetlen nagy csillag ragyogott volna fölöttük, és messzire bevilágította a kis falu sötét utcáit.

A felvonulás után Anna anyukája mellett lépkedett hazafelé, és büszkén nézett a lámpására.

A mécses fénye lassan ringott, ahogy mentek, és apró árnyékokat rajzolt a kövekre.

A házak ablakaiban gyertyák égtek – itt-ott egy mécses, egy pislákoló láng, mintha a falu egésze világítana.

Anna egy pillanatra megállt, és elmosolyodott.

– Nézd, anya… mintha mindenki lámpást gyújtott volna velünk.

– Talán így is van – mosolygott az anyukája.

Nem szóltak többet. Csak mentek tovább, kézen fogva, a lámpás pislákoló fénye előttük, a csendes novemberi este pedig gyengéden betakarta őket.

Tömörkény István Művelődési Ház - a kultúra szolgálatában