Tömörkény István Művelődési Ház

Magyar-francia szakos középiskolai tanár volt. Jellemző rá a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése.

Nem tudhatom… Radnóti Miklós egyik legismertebb költeménye, a szülőföldet megidéző nagy magyar versek egyik kiemelkedő alkotása. A vers megható hitvallás a hazáról, a hazaszeretetről, amelyhez még elgyötörten is ragaszkodik annak ellenére, hogy kitagadta a költőt. Radnóti 1944 januárjában írta a verset, mely a magyar műveltség, a nemzettudat alaprétegéhez tartozik. A mű ellentmondásos politikai és társadalmi időszakban keletkezett, a költő súlyos erkölcsi és lelki válsága közepette, mintegy költői válaszként.

Fájdalmas hitelét és szépségét az adja, hogy nem használ nagy szavakat, hanem apró, személyes lírai képekben vall arról, mit jelent számára a haza. A vers utolsó sora aggodalmat, a nemzetért érzett felelősséget árasztva borul a költeményre. Az alkotás a nemzeti felemelkedés egyik jelképe. Számos nyelvre lefordították.

Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

 

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

 

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

 (1944. január 17.)